Talajszennyezés - talajterméketlenség, illegális hulladéklerakás
AZ ERDŐIRTÁSOK, A NAGYÜZEMI ÁLLATTARTÁS, A SZAKSZERŰTLEN TALAJMŰVELÉS, A ROVARIRTÓ SZEREK, A TÚLZOTT MŰTRÁGYAHASZNÁLAT, A VISSZATÉRŐ SÚLYOS ASZÁLYOK, ÁRVIZEK ÉS MÁS SZÉLSŐSÉGEK NAGYON KOMOLY KÖRNYEZETI KÁROKOZÁSOKKAL JÁRNAK.
AZ ELMÚLT 40 ÉVBEN A SZÁRAZFÖLDI ÉLETHEZ ÉS AZ ÉLELMISZERGYÁRTÁSHOZ NÉLKÜLÖZHETETLEN TERMŐTERÜLETEK EGYHARMADA TÖNKREMENT ÉS EZALATT AZ IDŐ ALATT A ROVAROK, ILLETVE A SZÁNTÓFÖLDI- ÉS ROVAREVŐ MADARAK POPULÁCIÓI GLOBÁLISAN DRASZTIKUS CSÖKKENÉSNEK INDULTAK.
MIT TEHETSZ?
CSÖKKENTSD KÖRNYEZETI TERHEDET AZZAL, HOGY CSÖKKENTED MEGTERMELT HULLADÉKOD MENNYISÉGÉT, ILLETVE KÖTELESSÉGED - ÉS ÉRDEKED - SEGÍTENI A TERMÉSZET MEGTISZTÍTÁSÁT AZ ILLEGÁLIS SZEMÉTHALMOK, TALAJ- ÉS VÍZSZENNYEZÉSEK BEJELENTÉSÉVEL!
TERMELD MEG ÉS KÉSZÍTSD EL MAGADNAK AZ ALAPVETŐ ÉLELMISZEREKET, ILLETVE NÉZZ UTÁNA A HOZZÁD LEGKÖZELEBBI, ÉLŐVILÁGOT KÍMÉLŐ, VIZET ÉS FÖLDET FENNTARTHATÓAN KEZELŐ ÖKOLÓGIAI GAZDÁLKODÁSOKNAK ÉS AZ ÁLTALUK KÉPVISELT KÖRNYEZETTUDATOS HOZZÁÁLLÁST TÁMOGASD VÁSÁRLÁSAIDDAL!
A talajszennyezés egész Földünkre kiható globális probléma.
A szennyezésnek ez a formája elsősorban a talaj minőségét rombolja, ezzel terméketlenné teszi azt.
A talaj (és a talajvíz) beszennyezését leggyakrabban a hulladéklerakók okozzák, de komoly részt vállal ebből a mezőgazdasági műtrágyázás és a növényvédelmi szerek alkalmazása is.
Ipari területek, nagy forgalmú helyek szennyezett levegője a talajt is szennyezi, kritikus esetben savas esők formájában.
A talajszennyezés témakörébe tartozik a vízszennyezés is, ha a talaj beszennyezése közvetlenül, vagy csapadék segítségével eléri a talajvizet, vagy a közeli tavakat, folyókat - komoly veszélybe sodorva ezzel az itt élő élőlényeket, beleértve az embert is.
De ez fordítva is igaz: a vízszennyezés minden esetben szennyezi a talajt is, mert a vízből a méreganyagok bejutnak a talajba.
A talajt közvetlenül érintő szennyezéseken túl az erdőirtások, a klímaváltozás negatív hatásai miatt bekövetkező szárazságok, vagy éppen heves esőzések miatt történő elmosódások, a szakszerűtlen talajművelés, a veszélyes, ipari hulladékok nem megfelelő tárolása, illetve a nem megfelelő bányászati tevékenységek mind-mind elősegítik a talaj erózióját, pusztulását.
Jane Rickson, a brit Cranfield Egyetem talajszakértője egyértelműen fogalmaz [9]:
Laptop, táblagép, mobiltelefon, játékkonzol, monitor, okostelevízió? Hétköznapi digitális eszközeink - talán mindegyikkel találkoztál már.
Ólom, kobalt, nikkel, réz: ezek pedig többek között a készítésükhöz szükséges, bányászattal kitermelhető ásványkincsek.
A bányászati tevékenységek természetre gyakorolt hatásai óriásiak: erdőirtás, talajerózió, talaj-, levegő- és vízszennyezés, a biológiai sokféleség veszélyeztetése...
Gondolj erre, amikor lecseréled digitális eszközeidet - illetve ezért használd őket a lehető leghosszabb ideig.
Az egyre gyakrabban előforduló hosszan tartó hőségek, szárazságok is rombolják a talaj termőképességét, a szél pedig az elgyengült, szétporlott talajt könnyedén elsodorja.
A világszerte 1 milliárd hektárnyi területet elérő elszikesedett talaj (szikesedés - a talaj felső termőrétegének elsósodása) is hatalmas gondokat okoz, mert a kialakulásában döntő szerepet játszó, vízben oldható sók (pl. nátriumsók) felhalmozódása miatt lecsökkent termőképesség 1.5 milliárd embert korlátoz az élelmiszer-termelésben.
Amellett, hogy a szikesedés hozzájárul a talajerózióhoz, rontja a talajvíz minőségét és károsan befolyásolja a talaj biológiai sokféleségét, veszélyezteti a globális harcot az éhezés és a szegénység ellen.
A szikes talajok nagy része sivatagos vagy félsivatagos (vagy azzá vált) területeken található, kialakulása pedig gyakran egyszerre több tényező miatt indul be, ezek jellemzően a következők: erdőirtás, magas talajvízszint (pl. túlöntözés miatt), talaj vagy talajvíz magas nátriumtartalma, műtrágyák túlzott és helytelen használata, a tengerszint növekedése (amelynek sós vize beszivárog a part menti talajba és talajvízbe), vagy a tengervízzel kevert talajvízzel való öntözés és a klímaváltozás.
Az említett szikesedései tényezők közül talán a (túl)öntözés az, amely bővebb magyarázatra szorul: az öntözés gyakran hálózatos (csap)vízből, kútvízből, vagy folyóvízből történik, ezek viszont általában magas oldott sótartalmú, magas ásványi anyag tartalmú kemény vizek.
Tehát, ha ilyen kemény vízzel locsolunk, idővel sókiválás jelenik meg a föld felszínén: ez a szikesedés.
Az esővíz kifejezetten lágy víz, nincs benne keménység - a víz tengerekből, folyókból, tavakból való párolgása során nem visz magával ásványi anyagokat - a víz elpárolog, a só ottmarad. Ha mégis tartalmaz egy kevés keménységet, az csak annyi, amennyi a felhőkből aláhullva a levegőből összegyűjt.
Az esővíznek alacsony a deutériumtartalma is (ez a hidrogénatomnak egy természetes módosulata), ami egészségügyi szempontból előnyös - azonban az esővíz közvetlenül mégsem fogyasztható, egyszerűen azért, mert a levegőből sok szennyeződést képes összeszedni.
Locsolni azonban az esővíz kiváló, mert egyrészt a vezetékes vízhez képest ingyen van, másrészt pedig nem teszi tönkre a talajt, használatával a növényeink szebbek lesznek, jobb termést hoznak.
Nagyüzemi gazdaságokban a mezőgazdasági területek közvetlen közelében, azok elválasztásánál kialakított hosszú árkok, csatornák segíthetnek felfogni az esővizet, amely később, aszályos időben nagy kincs lesz.
Vissza a talajszennyezésre: legnagyobb veszélye akkor áll fenn, amikor közvetlenül károsítja meg az élőhelyeket, hozzáférhetővé válik az élőlények számára, bejut a táplálékláncokba, felborítva ezzel az ökoszisztémát, a természet egyensúlyát.
Az erdőirtások, az erdőtüzek, az urbanizáció (városiasodás) miatti élőhely eltűnések, az ehhez kapcsolódó fényszennyezés és a különböző víz- és légszennyezések mellett az erdőket, virágos réteket, vizes élőhelyeket felváltó, egyre nagyobb területeket elfoglaló mezőgazdasági területek, a táplálékhiány, a betegségek, a paraziták, illetve fent a levegőbe kipermetezett és alul mindenre ráhulló szúnyogirtó- és növényvédő szerek a felelősek a repülő rovarok eltűnéséért!
A rovarok helyzetét tovább nehezíti, hogy az emberek sok esetben utálják őket - és a közvetlen környezetükben irtják is.
Példaképpen a nagyüzemi almatermelésben piacképes termék eléréséhez legalább 10-12-szer javasolt permetezni a fákat - de helyenként akár 34-szer is szükséges [22].
A növényvédő vegyszerek a gyümölcsben, a talajban, a talajvízben, a rovarokban és az őket elfogyasztó madarak testében kötnek ki.
A rovarok kulcsfontosságúak a táplálékláncokban, a méhek és más beporzók pedig elengedhetetlenül szükségesek a mezőgazdasági termelékenység fenntartásához (így az emberi élelmezéshez) illetve a vadon élő növények szaporodásához.
A rovarok létfontosságúak az ökoszisztéma számára: a növények beporzása mellett segítenek újrahasznosítani a talajban lévő tápanyagokat, illetve lebontják a szerves hulladékot is.
A rovarok számának csökkenése miatt eltűnnek a fecskék, a seregélyek és más rovarevő madarak; természetes fogyasztók hiányában kullancsok, poloskák és szúnyoginváziók zavarják meg az emberi életközösségeket, akik irtást követelnek.
A legkevésbé sem környezetbarát kémiai szúnyogirtások során használt vegyszerek válogatás nélkül megölik a szúnyogok mellett a méheket és más rovarokat is, természetes vizekbe kerülve pedig nagyban veszélyeztetik a vízi életet.
Természetből vett ásványi anyagokat, vegyületeket alakítunk át olyan környezetet szennyező, veszélyes anyagokká, amelyekkel a természettől akarjuk megvédeni termesztett növényeinket, tenyésztett állatainkat és nem utolsósorban magunkat is.
Az emberi életközösségekben élő, bosszantó élősködők is a természet részei, tartoznak valamely tápláléklánchoz.
A kemikáliák alkalmazása előtt azt az irányt is mindig meg kellene vizsgálnunk, hogy mi a kártevő természetes ellensége - ez hosszú távon hatékonyabb és sokkal természetkímélőbb megoldás lenne - ehhez azonban körültekintőnek kell lennünk, mert elszaporításával nem okozhatunk gondokat a helyi táplálékláncokban.
Az ENSZ 2019-es felmérései szerint a Földön 1 millió állat- és növényfaj van közvetlen veszélyben és tömeges kipusztulás fenyegeti őket [23].
Sőt, egy, a Plos One online folyóiratban megjelent 2023-as tanulmány továbbmegy [33][34]: 2019 óta nagyon sok adatot sikerült összegyűjteni a rovarokról és arra jutottak, hogy drasztikus csökkenésük következtében már 2 millióra növekedett a kihalás szélére kerülő fajok száma!
A kutatók úgy látják, hogy az ember természetbe való beavatkozásának "köszönhetően" a biológiai sokféleséget olyan mértékben veszítjük el, amire a történelemben még nem volt példa.
Axel Hochkirch, a luxemburgi természettörténeti múzeum tudósa (és a kutatás vezetője) az eredmények kapcsán hangsúlyozta:
A rovarok az intenzív mezőgazdaság terjeszkedésének legnagyobb vesztesei közé tartoznak.
Csodálkozunk azon, hogy a Földön 2 millió állat- és növényfaj van közvetlen veszélyben - velük együtt pedig az egész emberiség is veszélybe került?
A környezettel szembeni felelőtlenségek, a nagyvállalati érdekek, a túlfogyasztásra való ösztönzés és az állat- és növényvilágra irányuló kizsákmányolás.
Globális összefogással az embereket és a bolygót kellene védenünk, de mi harcolunk a természet ellen.
A legtöbb vadon élő állatot kártevőnek tekintjük, ha bemerészkedik életterünkbe, vagy mezőgazdasági területeinkre - pedig ezeket a területeket végeredményben a teljes életközösségtől vettük el és saját céljainkra kisajátítottuk, elkerítettük.
Más szemszögből megközelítve: több területet sajátítunk ki, mint amellyel az ember-környezet harmóniát, az egyensúlyt fenn tudnánk tartani.
Szűkülő életterük miatt kevés a mozgásterük, csökken a táplálékbeszerző területük.
Mi pedig félünk az állatoktól az egértől az elefántig, ha úgy ítéljük meg, hogy túlszaporodtak, megdézsmálják terményeinket, vagy veszélyeztetnek bennünket, a legkülönfélébb módszerekkel csökkentjük populációikat.
Az állatok és növények populációi nemcsak a vadászat, illetve a növényzet irtás miatt, hanem a klímaváltozás által kiváltott egyre szélsőségesebb időjárási események miatt is csökkennek. Ha egy faj kihal, magával ránthatja azt is, amelyik fennmaradása tőle függött (lásd tápláléklánc). Ez a társkihalás.
Ha képtelenek leszünk feladni a szénhidrogének elégetését és a bolygót tovább melegítjük, a felmelegedés és a társkihalás folyamata a kutatók szerint [3] elindíthat egy kihalási dominóeffektust - gondolj bele, hogy ez milyen hatással lenne a Földi életre.
Minden más kikerül érzékelési peremterületük határain kívülre.
Pedig sokkal érzékenyebbeknek kellene lennünk az állati és növényi közösségekre, mert ők is mellettünk élnek és bár ők nem függnének tőlünk, mi viszont teljes mértében függünk tőlük.
Függünk tőlük a talajkarbantartó gilisztától kezdve az óceánokban úszó halakon és az élelmiszernövényeinket beporzó rovarokon át egészen a bennünket végletekig idegesítő vérszívó rovarokig és az azokat elfogyasztó madarakig.
Jól tudjuk, hogy az egészségügyi kockázatokon kívül milyen nagy környezeti problémákat okoz a nagygazdaságokból származó hús- és tejtermékek fogyasztása.
Saját egészségünk megvédésén túl meg kellene mutatunk önzetlen viselkedésünket a természet felé is.
Végső megoldásként teljesen át kellene térnünk a fenntartható ökológiai gazdálkodásra.
A talajszennyezés helyreállítása igen összetett és költséges feladat.
Először meg kell állapítani a szennyezés fajtáját, koncentrációját, egészségre veszélyt jelentő kockázatát, terjedési valószínűségét.
Ezután a szennyezés fajtájától függően dönteni kell az elszállításáról, feltartóztatásáról, vagy mennyiségbeli csökkentéséről.
Végül meg kell határozni a szennyezett terület későbbi felhasználási lehetőségeit.
A helyreállítási folyamat sok esetben a legnagyobb igyekezet ellenére sem képes regenerálni teljes mértékben a szennyezést.
Mennyivel jobb lett volna, ha felelős odafigyeléssel meg sem történik...
A betegségeket terjesztő állati baktériumokkal és ipari és mezőgazdasági és háztartási mérgekkel megterhelt talaj, vagy víz szennyezése csökkenthető a bioremediáció [25] segítségével.
Ez egy biológiai eljárás, melynek során mikroorganizmusokat (gombákat, baktériumokat, mikrobákat) használnak a szennyezések élő szervezetekkel történő lebontására.
A művelet hatékonysága azonban függ a szennyezés mennyiségétől és annak típusától, mert vannak olyan nehézfémek (pl. kadmium, ólom), amelyek ellenállnak, vagy megnehezítik a bioremediációt.
Azonban még a bioremediáció sem segíthet helytelen (gyakran monokultúrás - műtrágyázáson és szántáson alapuló, éveken keresztül csupán egy adott növényfajt termesztő) talajművelések miatt kimerült, vagy erdőirtások után természeti eróziók által eltűnő talajon.
A bolygónak már csak egynegyed részét hagyunk érintetlenül (2018-ig), tehát nem érinti valamilyen emberi tevékenység - 2050-re pedig ez az arány mindössze egytizedre fog zsugorodni, ha minden változatlanul folytatódik.
A következő 80 év során teljesen elhasználhatjuk a rendelkezésre álló termőföldet.
A talajerózió átlagosan tíz-hússzorosa, de helyenként akár százszorosa a talaj megújulási képességének, amit tovább súlyosbít az éghajlatváltozás is.
Hogyan tudjuk pótolni a termőföld kiesést?
Hihetetlen, vagy sem, de mennyiségileg is a folyamatnak a végére érünk abból a szempontból, hogy hol lehet még bevonni termőtalajokat a szántóföldi termesztésbe.
Ezért leginkább erdők rovására szerzünk újabb területeket, azok felégetésével és a lecsupaszított területek mezőgazdaságba bevonásával.
Ennek azonban más káros vonzata is van: az intenzív, helytelen mezőgazdasági tevékenységek miatt tönkrement talaj és annak lepusztult környezete miatt a mezőgazdasági élőhelyekhez kötődő, szántóföldi madarak (többek között a mezei pacsirta, a bíbic, a mezei veréb és a seregély) és a táplálékukat képező növény- és állatfajok populációi is nagy mértékű csökkenésnek indultak.
Minden jel arra mutat, hogy az emberiség nem volt jó gazdája a földnek [10][16][29].
Hatrozottan az körvonalazódik, hogy 2050-re nem az fog számítani, hogy az elektromos autók leváltják-e a maiakat, hanem az, hogy a termőföldek és az óceánok képesek lesznek-e kiszolgálni a növekvő népességet elegendő élelemforrással.
Az IPCC (ENSZ Éghajlatváltozási Kormányközi Testület) 2019-es jelentése [5] olyan emberi tevékenységek okozta problémákat érintett, amelyektől anyagi érdekeket előtérbe helyező gazdasági sajátosságaink és pazarló életmódunk miatt egyhamar nem szabadulunk meg, csillapításuk és kompenzálásuk pedig mindannyiunk életére hatással lesznek:
Az IPCC 2021-es jelentése [6][7] - ha egyáltalán lehetséges fokozni - még határozottabban fogalmazott, mert nem titkolt szándéka volt, hogy a 2021-es glasgow-i klímacsúcs előtt bátor vállalásokra buzdítsa a világ kormányait, ugyanis:
Az Európai Unió Copernicus Légkörfigyelő Szolgálata szerint még ennyi idő sem kell: kutatásaik [1] szerint a világ az 1.5 Celsius-fokos felmelegedési küszöböt 2034 körül el fogja érni.
Az elmúlt évek során átlagosan 1.2 Celsius-fokkal magasabb a hőmérséklet, mint a referenciaként használt 1880 körüli időszak.
Ez azt jelenti, hogy a felmelegedés exponenciális: az 1880-tól máig eltelt idő alatt emelkedett összesen 1.2 Celsius-fokot a hőmérséklet, most pedig átlagosan 4-5 évenként emelkedik újabb 0.1 Celsius-fokot.
A globális átlaghőmérséklet 2021-ben 14.7 Celsius-fok volt, azonban a globális felmelegedés nem egyformán érinti a világ minden részét, azonban a hatása minden társadalmat érint.
A bolygó középső részei - az egyenlítői területek - a felhős, esős időjárás miatt kevésbé látványosan melegszenek, a hűvösebb kontinensek viszont annál inkább.
A legnagyobb mértékű melegedés az északi féltekén tapasztalható, Európa már 2.2 Celsius-fokkal melegebb az iparosodás előtti időszakhoz képest, az Északi-sarkvidék pedig a globális átlagnál háromszor gyorsabban melegszik.
Mit jelent a melegedés az IPCC jelentések szerint?
A FAO a mezőgazdaság és az élelmezésügy felől elemzi a problémát: 2015 és 2030 között 60 százalékkal kellene növelni az élelemtermelést ahhoz, hogy képesek legyünk ellátni az egyre növekvő számú népességet úgy, hogy eközben az éhezést is felszámoljuk.
A folyamat elindult ugyan, de ez egy óriási, gigantikus, szinte lehetetlen vállalkozás, úgy, hogy eközben egyre nő a mezőgazdasági területeket felfaló, hatalmas vízkészleteket felemésztő húsfogyasztás, az állatoknak termeljük a gabona nagy részét, a mezőgazdaság üvegházgáz kibocsátása az eget veri, a termőföldek egyharmada már tönkrement (az erózió meghaladja a talaj megújulási képességeit), a klímaváltozás okozta egyre súlyosbodó aszályok (vagy éppen az özönvízszerű esők következtében elöntött területek) 80 százaléka a mezőgazdaságot sújtja a fejlődő országokban, 1961 óta évente 1 százalékkal növekszik az elsivatagosodott területek kiterjedése, a vizek háromnegyedét kizsákmányoljuk és a megtermelt étel több, mint egyharmadát elpazarolva kidobjuk a kukába.
Már a húsfogyasztás csökkentésével, a növényi étrendre áttéréssel és a pazarlás elkerülésével (élelmiszer, víz, energia, nyersanyag) sokat javítanánk a helyzeten, de a tönkrement földekhez ennél több kell: a műtrágyázáson és szántáson alapuló monokultúrás agrárgazdálkodást teljesen át kellene alakítani, mert a végsőkig, a teljes tönkretételéig kizsákmányolja a termőföldet.
A világ népessége 2050-re 9 milliárd fölé emelkedhet (a 10 milliárdot is megközelítheti), minden egyes évben 80 millióval több - egy újabb Németországnyi - embert kell ellátni élelmiszerrel - ami szintén hatalmasat emel a feladatok nagyságán.
Ehhez még hozzájárul, hogy az életszínvonal emelkedése miatt a kalóriabevitel 20 százalékkal is megnőhet - a World Resources Institute szerint 2010-hez képest 2050-re a hús- és tejtermékek iránti igény 68 százalékkal fog nőni, a kérődző állatok húsa iránti pedig 88 százalékkal - mindezekkel együtt pedig a világ élelmiszerigénye is arányosan megnő.
Ahhoz, hogy 2050-ben is globális szinten elegendő mennyiségű és minőségű élelmiszert lehessen termelni, fenntarthatóvá kell átalakítani az agrárgazdaságot.
Ennek része, hogy vissza kell fogni a vöröshús és cukorfogyasztást, a gyümölcsök, zöldségek, hüvelyesek és magvak fogyasztását pedig meg kell duplázni (bár ez valójában naiv elképzelés, mert az egyéni nézőpontok, szokások, illetve az élelmiszerekhez való egyenlőtlen hozzáférés miatt nem fog az egész világ alkalmazkodni az ideális étrendhez).
Az élelmiszer-biztonság fenntartásához fenntartható élelmiszerekre van szükség, ennek azonban négy pillére, négy feltétele van:
A globális termőterületek háromnegyedén nem közvetlenül emberi fogyasztásra termesztünk. Ezeken a területeken a megtermelt növényekből állati takarmány lesz, amit vágóállatok esznek meg, így a termények sokkal kevésbé hasznosulnak az emberi táplálkozás szempontjából a növényalapú táplálkozással összehasonlítva.
Az egészséges növényalapú étrend kevesebb területen, kevesebb növény termesztését igényli, ami gazdaságosabb, környezetkímélőbb, mint a húsra épülő élelmezés.
Ahhoz azonban, hogy az emberek megértsék, miért kellene étrendet váltaniuk és ezt hogyan tegyék meg, támogatásra van szükségük. Ezeknek a döntéseknek objektív meghozásához a kormányzat nagyban hozzájárulhat tájékoztatásokkal, tanácsadásokkal és a fenntartható élelmiszerek négy pillérének széles tömegek számára történő biztosításával.
Az éghajlatváltozás a mezőgazdaságot viseli meg leginkább.
Az időjárási szélsőségekért részben a sarki körbefutó áramlás zavarai a felelősek, amelyeket a sarki hideg enyhülése, a sarki jégtakaró visszahúzódása okoz.
Az Északi-sarktól délre távolodva - többek között Európa középső részein - egyre gyakoribbá válnak a hőhullámok és kevesebb lesz a fagyos napok száma, de azok akár májusban is előfordulhatnak, illetve a nagy hőmérséklet-különbségű légtömegek találkozásakor az eddiginél nagyobb viharok is keletkezhetnek.
Ezek a szokatlan időjárási tényezők olyan kiszámíthatatlanságot okoznak, amelyre nagyon nehéz felkészülni a mezőgazdaságban (gyakran nem is lehet) - és ez a hétköznapokra is igaz.
Az élelmiszer biztonság és a klímaváltozás elleni védekezés fokozása érdekében át kell alakítani a földhasználatot, használni kell az új technológiákat - a precíziós gazdálkodás és a robotika [26] (sokféle mezőgazdasági felhasználással bíró drónok, talajgazdálkodó, betakarítás- és öntözésirányító, időjárás követő és más agrorobotok) eszközeit, illetve a növénynemesítés korszerű biotechnológiai módszereit (amelyek ugyan nem egyenlőek a genetikai módosítással, de sokan tartanak tőle), továbbá csökkenteni kell a természeti erőforrásoktól való függést is (üzemanyagok, vízfelhasználás, termőföld területek mérete).
Mindezt olcsón kell biztosítani, hogy a szegényebb társadalmak számára is elérhető legyen.
Ez a feladat már 2030-ig is hatalmas, 2050-ig pedig még tovább növekszik - és ennél távolabb csak akkor érdemes gondolkodni, ha a világ népessége addigra már nem növekszik tovább.
Egyre gyakrabban szembesülünk azzal, hogy a 30–40 éve működő technológiákkal, gyakorlatokkal, növényfajtákkal már nem lehetséges elegendő mennyiségű és minőségű élelmiszert termelni.
A folyamatosan emelkedő hőmérséklet az éghajlati öveket is eltolja, egy Celsius-fokos átlaghőmérséklet-emelkedés (ezen már túl vagyunk) már 300 kilométerrel.
Ezért van az, hogy például a mérsékelt éghajlaton egyre szaporodnak a kivi- és fügeültetvények (ezek a gyümölcsök az ezredforduló környékén még csak a mediterrán éghajlaton éltek meg), miközben a sárga- és őszibarack, a málna, vagy a ribizli nagyüzemi termelése egyre kevésbé működik.
Nemcsak a nyári aszályok, az égetően erős napsütés, vagy a villámárvizek okoznak gondokat a növénytermesztésben, hanem a tavaszi fagyok is: a hőmérséklet-növekedés azzal is jár, hogy a növények vegetációs időszaka korábban kezdődik, akár már februárban beindul a növények nedvkeringése, viszont emiatt már egy kisebb mértékű késő tavaszi fagy is tönkreteheti a növényt, elpusztulnak a termőrészek, így nem lesz termés.
Vannak tehát növényfajták, amelyeket el kell engedni, de vannak olyanok is, amelyek termesztését nem lehet megkerülni - a búzát, kukoricát, globálisan a rizst - méghozzá azért, mert a legfontosabb élelmiszer-, illetve takarmánynövények közé tartoznak - ezeknél a nemesítés segíthet.
A nemesítés már tart ott, hogy létre lehet hozni olyan hibrideket, amelyek jobban alkalmazkodnak a száraz, szélsőséges időjáráshoz, aszály idején a talaj mélyebb rétegéből is képesek felvenni a nedvességet, amit aztán hatékonyabban tudnak felhasználni, illetve képesek ellenállni a kártevőknek és a különböző gombabetegségeknek (ez utóbbi a növényvédő, rovarirtó vegyszerek használatát is csökkenti).
Azonban a szántóföldi növényeknél egy új fajta létrehozása 8-10 évbe is beletelhet, ami a változások gyors mértékéhez képest nagyon hosszú idő.
Az is kérdés, hogy a köztermesztésbe beengedik-e azokat a fajtákat, amelyek a legkorszerűbb biotechnológiai módszerekkel vannak előállítva (például célzott mutációval, amely nem tartozik a GMO módszerei közé, azonban az európai szabályozásban legutóbb még génmódosításnak minősült). Ezek olyan precíziós nemesítési módszerek, amelyekkel felgyorsítható az új fajták előállítása. Lényegük, hogy mivel ismerjük a legfontosabb kultúrnövények teljes géntérképét, ezért egy fajon belül be lehetséges avatkozni éppen azon a génszakaszon, amely az adott hatás elérése érdekében fontos - például kedvezőbb vízfelvétel, vagy jobb vízhasznosulás.
Milyen eszközök segíthetik elő az alkalmazkodást Gyuricza Csaba, agrármérnök, talajtani szakmérnök, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem rektora szerint [29]?
A klímaváltozással összefüggő egyre szárazabb évszakok rákényszerítik a gazdákat a vízvisszatartó gazdálkodásra [14].
Ennek lényege, hogy ahol csak lehet, nagyobb arányban vissza kell tartani a leeső csapadékot és nem hagyni elfolyni a vízkészleteket.
Ez a gazdálkodás igyekszik megakadályozni az ár- és belvizek gyors levezetését (pl. a folyó árhullámából tározókba vezeti át a vizet, vagy lezárja a belvízcsatornák oldalágait), illetve több teret biztosít a folyóknak (az árterek rendszeres elárasztása a biodiverzitást is gyarapítja, a mikroklíma javításával pedig az öntözési igényt is csökkenti).
A vízvisszatartás a szántók mélyebb és gyengébb minőségű részeit - ahol rendszeresen megáll a víz - nem csapolja le és nem vonja művelés alá, hanem a nedvesség beszivárogtatására használja fel, illetve a vízszegény, szárazabb területen nem feltétlenül folytat szántóföldi gazdálkodást, inkább gyeptelepítéssel, fasorok, mezsgyék, vagy őshonos faállományú erdők telepítésével igyekszik javítani a vízvisszatartást, a mikroklímát és a biodiverzitást.
A víztározók, holtágak, csatornák, és kisvízfolyások mellett a talaj is nagyon sok vizet képest tárolni, gyakran az adott terület legnagyobb víztározója.
A legtöbb helyen azonban az intenzív szántóművelés a nehézgépekkel és vegyszerekkel már annyira lerontotta a talajok szerkezetét, hogy ennek csak töredékét képes tárolni.
A gazdálkodó a leromlott talaj esetén már csak azzal segíthet magán, ha növeli földjeinek szervesanyag-tartalmát, vagy talajregeneráló művelésre tér át.
Az emberiség évezredek óta módosítja és károsítja a talaj élővilágát, ami felborítja a talajfauna egyensúlyát [16].
Az igazi környezeti gondok azonban akkor kezdődtek, amikor iparosodott a mezőgazdaság: a nagy gépekkel képesek lettünk hatalmas területeket bevonni a mezőgazdasági termelés alá, többször és mélyebben átforgatni a talajt, illetve műtrágyákkal szórjuk tele és növényvédő szereket alkalmazunk, melyeknek jelentős része a talajvízbe is belemosódik.
A talajforgatás többszörösen is rombolja a nélkülözhetetlen talajlakó életközösségeket: az eke felszeleteli a gilisztákat, átforgatja a különböző talajszinteken más és más oxigénigényű mikrobákat, amelyek jelentős részét ezzel elpusztítja (ezeket aztán a felszínen élők lebontják, így szerves kötésben lévő széntartalmuk a légkörbe jut klímaváltozást okozó szén-dioxid formájában) - azt eredményezve, hogy hosszútávon csökken a talaj szervesanyag-tartalma.
A szántás nagy mértékben növeli a víz párolgását a talajból, mert megnöveli a párolgási felületet és megbontja a keményebb, felső réteget, ami megvédi a talajt a kiszáradástól.
A szántásos talajművelésnek más negatív hozadéka is van: például ha minden évben azonos mélységben, 15–20 centiméter mélyen művelik meg a földet. Emiatt - főleg tárcsázás és ekézés után - kialakul egy úgynevezett művelőtalp [29], vagyis egy kemény réteg a művelési mélységben. Itt összetömörödik a talaj, nem engedi át a nedvességet, amely nem tud leszivárogni a gyökerekig. Ez pedig azt jelenti, hogy az esővíz csak addig tud leszivárogni, alatta száraz marad a talaj és egy esőzés során nagyon gyorsan kialakul a belvíz, a víztöbblet pedig ott marad a felszínen, majd elpárolog.
A nagygépesített, iparszerű mezőgazdaságban az óriási traktorok és a hatalmas kombájnok tömege is tömöríti a talajt, 4 tonnás tengelyterhelésű gép esetében 30 centiméterig, 10 tonnás esetében pedig már fél méteres mélységig [30][31].
Ráadásul a mai munkagépeket a munkaerő-optimalizálás jegyében egyre nagyobbra tervezik, már 30 tonnánál nehezebb "gigászok" is végzik az aratást.
Globálisan már földtörténeti léptékkel mérhető a nagygépek talajtömörödés következtében fellépő talajkárosítása, ami már a gyökérszint alatti mélyebb rétegeket is érinti.
Ennek hatására - csupán ez az egy talajt érintő negatív hatás - igen nagy mértékben, akár 20 százalékkal csökkentheti a megművelt parcella maximális terméshozamát a talaj megváltozó hidrológiai és talajélettani folyamatainak következtében.
Feleslegesen öntözzük az ilyen degradált talajt, mert a víz nem képes beszivárogni a megfelelő mélységbe, ami tovább súlyosbítja a száraz időszakok vízhiányát.
Van rá megoldás: a talaj állapotának feltárása után az állapottól függően pl. geofizikai módszerekkel rendbe hozható a rossz minőségű talaj.
Kutatók vizsgálták meg, hogy a Földön valaha élt legnagyobb testtömegű élőlények (a szauropodák - vagyis a dinoszauruszok egy alrendágába tartozó nagy testű növényevők), milyen hatással lehettek koruk talajökoszisztémáira [32].
Arra jutottak, hogy az akár 100 tonnásra megnövő gigászi méretű hüllők talajra gyakorolt hatása vetekedett a mai gépekével.
Csak úgy lehettek képesek elkerülni a talaj gyors és súlyos ökológiai degradációját és ezzel élőhelyeik terméketlenné válását, hogy nemzedékeken át ugyanazokon az útvonalakon haladtak.
Ennek ellenére a kutatók véleménye szerint a talajtömörödés okozta talajdegradáció is hozzájárulhatott 65 millió évvel ezelőtti kihalásukhoz.
Ezért a kutatók azt javasolják a mezőgazdasági gépek tervezőinek, hogy a dinók példáján okulva célszerű lenne radikálisan csökkenteni, vagy legalább elosztani a talajokra nehezedő gépi nyomást.
Már vannak olyan precíziós technológiák, amelyekkel a talajművelést a talaj állapotához alkalmazkodva akár egy táblán belül is változó mélységben lehet elvégezni. Így megakadályozható a tömör záróréteg kialakulása, illetve a már meglévőt is meg lehet megszüntetni úgy, hogy lehatolunk a záróréteg alá. Ezzel a fel- és altalajok között a pórusokban zavartalan lesz a vízközlekedés, a nedvesség le tud hatolni mélyebb rétegekbe is. Egy olyan talaj, amelyben nincs záróréteg, képes 300 milliméter csapadék tárolására is, ami éghajlattól függően akár fél-egy éves csapadéknak is megfelel, a záróréteges talajban azonban ez a víztárolási képesség lecsökkenhet az egytizedére is.
A műtrágyákat és általában a trágyákat azért alkalmazzák, hogy tápanyagokkal lássák el a talajt. Az észszerűen, megfelelő mennyiségben alkalmazott istállótrágyák és a káros vegyszereket nagy mértékben nem tartalmazó műtrágyák valóban jó hatással lehetnek a talajlakókra, azonban bizonyos műtrágyák irritáló, vagy akár végzetes hatással lehetnek a talajéletre, illetve a talajvízbe jutva a vizes élőhelyek biodiverzitásának csökkenéséhez vezet.
A precíziós gazdálkodás ezen igyekszik segíteni: csak annyi trágyát és növényvédőszert juttat ki a földekre, amennyire az adott területen feltétlenül szükség van.
A növényvédő vegyszerek alkalmazása: a talaj fölött élő kórokozókat (de emellett sok hasznos rovart és más állatot is) elpusztító vegyületek értelemszerűen számos, a talajban élő mikroorganizmust és más életformát is elpusztítanak, csökkentve ezzel a talaj szervesanyag-tartalmát.
A szántás megszünteti a szerves takarófelületet, vagyis a talaj felszínén elterülő elsárguló füvet és lágyszárú növényeket, emellett kiszárítja és védtelenné teszi a szél- víz- és más eróziókkal szemben).
A föld forgatása a talaj humusztartalmának lebomlásával szén-dioxidot juttat a légkörbe (amihez még hozzáadódik a munkagépek kibocsátása is) és ez a föld kimerülését okozza.
A talajt felszántása helyett védeni kellene szervesanyag-tartalmának szinten tartásával és állandó fedésével [10].
A termőföldet mélyebben gyökerekkel behálózó, felszínét pedig élő növényekkel, szármaradványokkal állandóan takaró talajmegújító, szántás nélküli mezőgazdasággal biztosítható annak szervesanyag-tartalma, ami által gazdaságosabb és talajkimerülést elkerülhető földművelési formára lehet váltani.
A talajregeneráló (talajmegújító) gazdálkodás [16] célja a talaj szervesanyag-tartalmának, biodiverzitásának és vízkörforgásának megőrzése, szükség esetén javítása.
Egyrészt talajéletet kímélő, szervesanyag bontást és -hasznosítást segítő, a növények anyagcseréjét támogató biológiai készítményekkel (baktériumok, gombák és algák, illetve szerves molekulák) dolgozik [15], másrészt folyamatosan takarja (pl. mélymulcsos technikával) és minél kevesebbet bolygatja meg a talajt, emellett élő gyökerekkel, szerves tápanyagokkal látja el és változatos vetésforgóval [21] műveli meg.
A legveszélyesebb szereket környezetkímélő megoldásokkal váltják ki (ezzel megakadályozzák a méhek és más beporzók pusztulását), korlátozzák az egy tagban művelt szántóterületek nagyságának - a parcellák közötti élőhelyeket hoznak létre.
A táj tagolása a gazdálkodóknak nem feltétlenül veszteség: a mikroklíma javítása, a megtelepedő növényzet, beporzók és apróvadak - tehát a visszatérő természet a gazdálkodás eredményességéhez is hozzájárulnak.
A másodvetés a talajmegújító gazdálkodás egyik hatékonyságnövelő módszere, ami a mezőgazdasági földekkel kapcsolatos három probléma (talajforgatás, műtrágyázás, vegyszerek) közül kettőre (a talajforgatásra és a műtrágyázásra) nyújthat bizonyos fokú megoldást.
Bizonyos mélységig (az elvetett növények gyökérmélységétől függően) meglazítja és lazán tartja a talaj szerkezetét, ezért nincs szükség mélyszántásra.
A minimális talajmunkálatok káros hatásait is mérsékli: megköti a felszín közelébe kerülő elpusztult talajlakó mikrobák széntartalmának egy részét, így az nem kerül a légkörbe, a víz nagy részének felvételével és tárolásával pedig csökkenti annak elpárolgását, ami a következő vetés alkalmával bedolgozható a talajba, így a szén és a víz újra felvehető lesz a haszonnövények számára.
A talajba bedolgozott másodvetés emellett zöld trágyaként is funkcionál, amivel csökkenthető a műtrágyahasználat.
Általánosságban is igaz, hogy műtrágya alkalmazása helyett hagyjuk helyben a levágott füvet, növényi maradványokat - ezek a növényi részek részben pótolják a szükséges szerves anyagokat.
A vegyszerek használatának csökkentésére is van megoldás - a megfelelően összeállított vetésforgó: a mezőgazdasági területen olyan növényeket kell egymás után termeszteni, melyeknek kártevői a másikat nem károsítják, így azok nem bírnak sok generáción keresztül, stabilan fennmaradni és sokasodni.
A változatos vetésforgókkal és az egyszerre elvetett növénytársulásokkal azonban nem csak a talaj műtrágyázás nélküli tápanyag-visszapótlását lehetséges megoldani, hanem csökkentik a terméskiesés kockázatát is, mert nem csak egyetlen haszonnövény hozama határozza meg az adott mezőgazdasági terület jövőjét.
A talajmegújító módszerekkel azonban teljes mértékben szembemegy a modern iparosodott mezőgazdaság szemlélete, amely leginkább a nagy területen fenntartott monokultúrákban (egy adott növény folyamatos termesztése) hisz, a megjelenő kártevőket pedig vegyszerekkel igyekszik kordában tartani.
Mit jelent ez? Az agrártermékek olcsó behozataláért mérhetetlenül nagy árat fizetünk mi és a természet is: az olcsó, silány minőségű tömegterméket világszerte hatalmas monokultúrák és motorizált nagyüzemek állítják elő, amelyek katasztrofális hatással vannak a biológiai sokféleségre, a talaj minőségére és a földből élők anyagi helyzetére egyaránt.
Az olcsó termékek világban történő nagy tömegű szétszórása más gondokkal is jár: amellett, hogy a szállítás környezeti terhe óriási, növeli az élősködők, járványok és invazív fajok elterjedésének kockázatát is.
A mérsékelt éghajlaton 2000 év kell ahhoz, hogy tíz centiméternyi termőtalaj keletkezzen - átfordítva egyetlen felszántásos talajművelettel 17 év alatt keletkező talajt pusztítunk el (vagyis átlagosan 17-szer gyorsabban pusztul a termőtalaj, mint amilyen gyorsan megújul).
Hasonlattal élve olyan ez, mint egy felhorzsolt seb, amelyet, amint gyógyulni kezdene, újra ás újra felkaparunk.
A helytelen talajművelés hozzájárul az elsivatagosodáshoz, mert a talaj szerkezete folyamatosan leépülve elporosodik, ezután a port a szél elfújja - végül fizikailag is elfogy a föld.
Arra lenne szükség tehát, hogy ne forgassuk, ne szántsuk fel a talajt, hanem talajművelés nélküli gazdálkodással - pl. a talajmegújító gazdálkodás egyik módszerével, a zöld mulcsos eljárással kombinált direkt vetéses technikával - műveljük a földet.
A világ mezőgazdasági területeinek mindössze 7 százalékán alkalmazott mulcshagyó direkt vetés technológiájának lényege, hogy a fő terményt (pl. búzát) talajelőkészület nélkül egy speciális direkt vetőgéppel ültetik el a kívánt mélységbe, így a föld minősége nem romlik.
Az aratás után képződő szerves anyagot (mulcsot) nem égetik el, vagy nem bálázzák össze, hanem a föld felszínén hagyják.
A zöld mulcsozás azt jelenti, hogy a fő termény learatása után többféle növények magjaiból álló másodvetemény kerül ültetésre, hogy a különböző mélységben gyökerező növények a talajból felhozzák a táplálékot, ami biztosítja a talaj felső termő rétegének szervesanyag-utánpótlását és megfelelő biodiverzitását.
A direkt vetéssel egyetlen olyan gond van, amelyen még javítani kell: a bevetett területet ellephetik a gyomok, amelyet rendszerint gyomirtó szerekkel távolítanak el (ahogyan gyakran a zöld mulcsot is - pedig megvárható lenne, hogy a fagyoktól - már ha télen fagy az adott éghajlaton - magától elpusztuljon).
A gyomok ellen az is megoldás, ha a sorok között szalmával, száraz szénával, vagy mulccsal takarják le a vetéseket - ez nemcsak úgy segít, hogy fényhiánnyal elnyomja a gyomokat, hanem raktározza a nedvességet és védi a növények gyökereit a tűző naptól.
A műtrágyázás gyengíti a növények betegségekkel szembeni ellenálló képességét, a gazdák pedig a növényvédelem eszközeivel - különböző kemikáliákkal - igyekeznek a növények segítségére lenni.
Ezzel azonban azt érjük el, hogy a növények nem alakítanak ki védekezést a kártevőkkel szemben, csökken a beltartalmi értékük, mert kevesebb vitamint (vagy éppen mérgeket) termelnek.
Márpedig védekező eszközeiket nem azért termelik, hogy másnak (pl. az embernek) kedvezzenek, hanem a saját védelmünket jelenti.
A kutatások szerint az ötvenes évektől napjainkig nagy mértékben csökkent a termények vitamintartalma, pl. a szüleink, vagy nagyszüleink által akkor megevett alma még százszor több C-vitamint tartalmazott, mint a ma leszedett.
Kétféle éhezés van, a mennyiségi és a minőségi éhezés. A mennyiségi éhezés esetén az ember nem kap naponta megfelelő kalóriát, ez a Földön kb. egymilliárd embert érint. Minőségi éhezésben szinte mindenki szenved a civilizált világban, ugyanis nem visszük be az egészségünkhöz szükséges mennyiségű tápelemet, vitamint és ásványi anyagot, mert a termények beltartalmi értékei lecsökkentek.
Mi pedig arra kényszerülünk, hogy a gyógyszertárba menjünk vitaminkészítményekért - de nem tudjuk helyettesíteni azt az optimális összetételt, amit a természet ad számunkra: egyik összetevőből túl sokat szedünk be, másból pedig semmit.
A szakértők szerint [11] a termelést kisebb területeken kellene végezni úgy, hogy az ültetett termények nem évente, hanem legalább évszakról-évszakra változzanak.
A mezőket az erózióktól erdősávokkal kellene védeni, ami a vadállatok számára élőhelyet és vándorlási lehetőséget is nyújtana.
A mezővédő zöld sávok tehát javítják a fajgazdagságot, de emellett a termőterület mikroklímáját is biztosítják.
Az agrárerdészet [24] is komoly lehetőségeket nyújthat: azzal, hogy ugyanazon a területen kombinálva zajlik az erdőgazdálkodás és a mezőgazdasági termelés, segíti a biodiverzitás fenntartását, a termőtalaj védelmét és használatának optimalizálását, illetve ezáltal a faültetésnek (a terület zöldítésének) kevésbé kell az élelmiszer-termelés rovására történnie.
Nem csak a helytelen talajművelési módszerek, a hosszan tartó aszály is rendkívüli módon megviseli a talajt: feltöredezik, értékes tápanyagait elfújja a szél, a talajkarbantartó élőlények eltűnnek a napégette, kiszáradt, felszínhez közeli rétegekből, a helyhez kötött növények szenvednek a vízhiánytól.
A természetben nincs mód a talaj folyamatos vízellátásának biztosítására - ha tartós és visszatérő az aszályos időjárás, az érintett terület visszaminősül és félsivatagossá, sivatagossá válik, ami olyan komoly következményekkel jár, mint a növényvilág erőteljes pusztulása, vagy a gyakoribbá váló futótüzek.
A mezőgazdaságnak viszont vannak eszközei az aszályokból fakadó károk enyhítésére.
Tápanyagbevitelünk háromnegyede csupán öt állatfajtából és 12 mezőgazdasági terményből áll össze, pedig több mint 20 ezer-féle emberi fogyasztásra alkalmas növényfajtát ismerünk.
Ez a beszűkített termelés egyrészt az egészségünkre is negatív hatással van, mert kevésbé változatos táplálkozásunkkal nehezebben tudjuk kielégíteni a szervezet számára szükséges vitaminokat és nyomelemeket, másrészt a globális élelmiszer ellátás biztonságát is veszélyeztetjük általa, mert az ilyen - gyakran monokultúrával kombinált - növénytermesztés kevésbé áll ellen a kártevőknek és a klímaváltozás hatásainak.
A biodiverzitás csökkentése és a törékeny természetes ökoszisztémák sérülése leginkább élelmezési rendszerünknek köszönhető - több környezeti kárt okoz, mint a energiatermelés, vagy a szállítmányozás.
Úgy, hogy kiterjesztjük (vagy inkább átalakítjuk) azokra a növényi alapú élelmiszerekre a termelést, amelyeknek jó tápértéke van és relatívan kevés környezeti hatással járnak.
Ha fenntartható növénytermesztésről van szó, igencsak érdemes odafigyelni Hollandiára és tanulni tőle: a helyhiánnyal küzdő farmerek fenntartható, beltéri növénytermesztéssel két generáción belül megtízszerezték a terméshozamot. Kis mérete ellenére Hollandia 2020-ra a világ második legnagyobb élelmiszer-exportőre lett [28].
Élelmezésügyi szakértők [12][13] összeállították a jövő 50 élelmiszerét (Future 50 Foods), amelyekben a hétköznapi gabona- és zöldségfélék mellett helyet kaptak a különböző algák, kaktuszok, csíra- és gombafélék is.
A következő, nehezebb lépés az lesz, hogy az emberekkel megértessék, hogy miért kell étrendet váltaniuk.
A földgazdálkodás egyidős az emberrel, ezért óriási tapasztalatunk van a helyes és a helytelen talajműveléssel kapcsolatban egyaránt.
A mezőgazdaság nincs könnyű helyzetben, mert az ötvenes évek óta többszörösére emelkedő gabona-átlaghozamok az ezredfordulótól már gyakorlatilag stagnálnak, miközben óriási a nyomás a termelőkön, hogy a világszinten egyre növekvő népességnek rövidebb idő alatt még több és jobb élelmiszert és ipari alapanyagot termeljenek az egyre szélsőségesebb időjárás és egyre romló környezeti feltételrendszer mellett.
A termelők mindent megtesznek a minél magasabb hozam érdekében, de két hozamkorlátozó tényezőn a hagyományos mezőgazdaság nem tud jelenleg változtatni: az egyik negatív hatás a klíma, a másik a talajok humusztartalma, a szerves szén mennyisége.
Ezért gyakran csak a kimerülő talaj humuszrétegét, természetes talajerejét tönkretevő vegyszeres kezelések, permetezések tűnnek egyetlen megoldásnak.
Az ENSZ szerint csak a természet helyreállításával képzelhető el a klímaválság megoldása, mert a megóvás önmagában nem ment meg bennünket egy nagyobb természeti válságtól és a biológiai sokféleség csökkenésétől.
Véleményük szerint a három legnagyobb kihívást jelentő tényező (a klímaváltozás, a természet visszaszorulása és a környezetszennyezés) ellenére célul kell kitűzni, hogy a 2020-as évtizedben egymilliárd hektár (10 millió négyzetkilométer) – Kína méretével megegyező – leromlott állapotú területet állítsunk helyre.
Az agrárerdészet önmagában is nagyban feljavíthatja 1 milliárdnál is több ember élelmezését, a természeti ökoszisztémák helyreállítása (erdősítés, korallzátonyok, mocsarak helyreállítása, tönkrement talajok feljavítása) pedig a biológiai sokféleségnek tenne jót.
Oktatásokkal, fórumokkal, tapasztalatok megosztásával fejlesztenünk kell a talajművelés hatékonyságát annak beszennyezése és tönkretétele nélkül.
A gazdaságok mellett a háztartások is sokat tehetnek a talaj minőségének javításáért:
A komposztálás [20] egy újrahasznosítási folyamat, amely a lehető legjobb és legtermészetesebb módja a háztartásban keletkező szerves hulladék felhasználásának.
A folyamat során során a lebomló szerves anyagok oxidálódnak, kolloidokat képeznek, majd ásványi anyagok és humusz keletkezik belőlük.
A termőföld tápanyagokkal való ellátását biztosító komposztálás mellett olyan környezetbarát növénytermesztési módszerek is vannak, amelyek aktívan hozzájárulnak a mezőgazdasági termelés környezeti veszélyeinek csökkentéséhez.
Ezek egyike a hidroponika [18], amely sokak szerint a jövő növénytermesztésének kulcsa lehet, mert amellett, hogy profitábilis (nyereséges) metódus, megoldást nyújthat a talajproblémákkal kapcsolatos fenntarthatóságra és az élelmiszerkérdésre is. A módszerhez nem szükséges talaj, csak víz és ásványi anyagok.
Egy másik módszer a permakultúra [19][27] (permanens agrikultúra), amely egy olyan fenntartható tervezési és mezőgazdasági rendszer, ahol kiemelten fontos a talaj ökoszisztémájának megőrzése. A mezőgazdaság körforgás szerinti működését veszi alapul, illetve az állatok, a növények és a mikroorganizmusok önfenntartó összhangjára épül. Célja a talaj megmunkálásának minimalizálása, a társult növénytermesztés, a komposztálás, az agroerdészeti technikák és más fenntartható módszerek kombinálása. Olyan hasznos növényeket kutat fel és ültet össze, amelyek képesek arra, hogy együtt dolgozzanak: egyik a talajt trágyázza, másik távol tartja a kártevőket, harmadik a hasznos rovarokat vonzza.
A szintropikus gazdálkodás egy regeneratív mezőgazdasági rendszer, ami amellett, hogy a bolygó újraerdősítésére összpontosít, az emberiség számára élelmiszert termel.
A természet termelési és utódlási mintáinak megértésével gazdaságilag életképes rendszert biztosít, amely helyreállítja a talajok leromlott biológiai sokféleségét, helyreállítja az ökológiai egyensúlyt, miközben kielégíti élelmiszer- és anyagi szükségleteinket is.
Ezzel szemben a monokultúra riasztó mértékben teszi tönkre a földet.
Az első szántástól számítva néhány éven belül a talaj egészségi állapota olyan mértékben romlik, hogy a gazdák a további terméshozam érdekében már csak a vegyszeres műtrágyákat, növényvédő- és gombaölő szereket, gyomirtókat látják megoldásnak.
Ez azonban egy ördögi körforgást beindítva csak még nagyobb gondokat okoz: a vegyszerek és az élőhelyek elpusztulása miatt elvész a biológiai sokféleség, a víz mérgező vegyi anyagokkal szennyeződik, a környezet pusztulásával a csapadék pedig egyre ritkábbá válik.
A talajszennyezésnek, ahogy a többi szennyezés fajtának is, számos formája van - ezek a legtöbb esetben könnyen felismerhetők.
A mezőgazdaságban egyaránt előfordulnak a gazdálkodás és a garázdálkodás kifejezések.
A gazdálkodó ember körültekintő és hosszútávú céljaival másokra is gondol, a garázda viszont csak a saját, rövidtávú érdekeit tartja szem előtt.
Vannak olyan alapvetően jóindulatú tevékenységek, amelyekről csak utólag derül ki, hogy előnyös, vagy káros hatással voltak-e a környezetre - a következő, tanulságos - és a talajproblémák tanulságába is beillő - történet egy folyamszabályozásról szól.
A folyamszabályozás célja, hogy több területet kapjon a mezőgazdaság, könnyebbé váljon a hajózás, illetve hogy a folyók nagy árterek és kiöntések nélkül le tudják vezetni az olvadások, nagy esők során összegyűlő nagy mennyiségű vizet.
A szabályozás a kanyarok levágásával "kiegyenesíti" a folyót, lecsökkenti annak hosszát és hullámterét, esését azonban megnöveli, ezért a víz sebessége gyorsul, sodrása nagyobb lesz, ami mélyíti a medrét - ezek pedig azzal járnak, hogy megnövekszik a partszélek eróziója (amit kövezésekkel erősítenek meg) és csökken a talajvíz szintje.
Végeredményben ez azt jelenti, hogy több víz folyik ki a folyó alsó részén, mint ami a vízgyűjtőkkel együtt beérkezik, mert a mélyebb, felgyorsult folyó elviszi a talajvizet is.
Ezért értelemszerűen a szabályozott folyóra gátakat kell építeni, amely feladata, hogy a korábbi árterekhez képest sokkal kisebb területen tartsa meg a vizet (ez azonban országok között átfolyó vizeknél nézetellentéteket válthat ki).
Termelni egyre nagyobb területen kellene (ezt meg is kapjuk a folyamszabályozással) - azonban mivel a vizek szétterülése elmarad, csökken a párolgás és kevesebb eső esik - a csapadékhiány és a szabályozás miatt eleve csökkenő talajvíz a heteken-hónapokon keresztül tartó aszályban tragikus következményekkel járhat.
Öntözni kell, ami viszont nagyon energiaigényes folyamat és idővel az öntözött föld elszikesedik (a folyóvízben, vagy kútvízben jelentős ásványianyag-tartalom van, szemben az esővízzel, ami lágy víz, tehát nincs benne keménység, azaz sótartalom).
Mit jelent mindez?
Nagyobb lesz a terület a gazdálkodáshoz, viszont szárazabbá válik a helyi éghajlat, ami nagyobb víz- és energia felhasználással, termőföld erózióval jár, az eredeti méretének töredékére zsugorodnak a vízi élőhelyek, a visszatérő aszály gyengíti a termést és a természet is küszködik a vízhiánnyal.
Mi a megoldás? Több vízzel való borítottság szükséges, még a mezőgazdasági területek rovására is. Olvass vissza - ez volt a kiindulási állapot a folyamszabályozás előtt...
Nem véletlen, hogy az öntözésen alapuló ókori társadalmak helyén ma sivatagok vannak.
A folyók világszerte folyamszabályozáson estek keresztül és árvízvédelmi töltések között folynak.
Ezt a természetes dinamikát egyre több helyen akadályozzuk, többek között a folyók szabályozásával, az árterek vegetációjának kiirtásával, a víz megtartására alkalmas területek vízmentesítésével, a természetes vizes élőhelyek beépítésével és leburkolásával.
Amikor a negyven fokos perzselő hőségben kiszáradt, aszott kukoricatáblák és megégett leveleiket nyáron elhullajtó fák mellett haladsz el, vajon eszedbe jut, hogy a bolygó mennyire sebezhető?
Megváltoztattuk a Föld felszínét és ma már tudjuk, hogy mit kellene tennünk: több területet kellene visszaadnunk eredő gazdájának, a természetnek és ezzel mi is jól járnánk: esélyt kapnánk a tisztább levegőre, vízre, termőföldre és egy kiegyensúlyozottabb földi klímára.
A termőföld nagy kincs: a felső 30 centiméterén múlik a sorsunk.
Művelésre alkalmas, jó minőségű termőföld kialakulása évezredekig tartó, összetett természeti folyamat.
Sokkal jobban kellene vigyáznunk rájuk, mert mindegyik alapvető feltétele a földi életnek!
A talajt közvetlenül érintő szennyezéseken túl az erdőirtások, a klímaváltozás negatív hatásai miatt bekövetkező szárazságok, vagy éppen heves esőzések miatt történő elmosódások, a szakszerűtlen talajművelés, a veszélyes, ipari hulladékok nem megfelelő tárolása, illetve a nem megfelelő bányászati tevékenységek mind-mind elősegítik a talaj erózióját, pusztulását.
A világszerte 1 milliárd hektárnyi területet elérő elszikesedett talaj (szikesedés - a talaj felső termőrétegének elsósodása) is hatalmas gondokat okoz, mert a kialakulásában döntő szerepet játszó, vízben oldható sók (pl. nátriumsók) felhalmozódása miatt lecsökkent termőképesség 1.5 milliárd embert korlátoz az élelmiszer-termelésben.
Amellett, hogy a szikesedés hozzájárul a talajerózióhoz, rontja a talajvíz minőségét és károsan befolyásolja a talaj biológiai sokféleségét, veszélyezteti a globális harcot az éhezés és a szegénység ellen.
Az esővíz kifejezetten lágy víz, nincs benne keménység - a víz tengerekből, folyókból, tavakból való párolgása során nem visz magával ásványi anyagokat - a víz elpárolog, a só ottmarad. Ha mégis tartalmaz egy kevés keménységet, az csak annyi, amennyi a felhőkből aláhullva a levegőből összegyűjt.
Az esővíznek alacsony a deutériumtartalma is (ez a hidrogénatomnak egy természetes módosulata), ami egészségügyi szempontból előnyös - azonban az esővíz közvetlenül mégsem fogyasztható, egyszerűen azért, mert a levegőből sok szennyeződést képes összeszedni.
Locsolni azonban az esővíz kiváló, mert egyrészt a vezetékes vízhez képest ingyen van, másrészt pedig nem teszi tönkre a talajt, használatával a növényeink szebbek lesznek, jobb termést hoznak.
Nagyüzemi gazdaságokban a mezőgazdasági területek közvetlen közelében, azok elválasztásánál kialakított hosszú árkok, csatornák segíthetnek felfogni az esővizet, amely később, aszályos időben nagy kincs lesz.
Az erdőirtások, az erdőtüzek, az urbanizáció (városiasodás) miatti élőhely eltűnések, az ehhez kapcsolódó fényszennyezés és a különböző víz- és légszennyezések mellett az erdőket, virágos réteket, vizes élőhelyeket felváltó, egyre nagyobb területeket elfoglaló mezőgazdasági területek, a táplálékhiány, a betegségek, a paraziták, illetve fent a levegőbe kipermetezett és alul mindenre ráhulló szúnyogirtó- és növényvédő szerek a felelősek a repülő rovarok eltűnéséért!
Minden más kikerül érzékelési peremterületük határain kívülre.
Pedig sokkal érzékenyebbeknek kellene lennünk az állati és növényi közösségekre, mert ők is mellettünk élnek és bár ők nem függnének tőlünk, mi viszont teljes mértében függünk tőlük.
Függünk tőlük a talajkarbantartó gilisztától kezdve az óceánokban úszó halakon és az élelmiszernövényeinket beporzó rovarokon át egészen a bennünket végletekig idegesítő vérszívó rovarokig és az azokat elfogyasztó madarakig.
Jól tudjuk, hogy az egészségügyi kockázatokon kívül milyen nagy környezeti problémákat okoz a nagygazdaságokból származó hús- és tejtermékek fogyasztása.
Saját egészségünk megvédésén túl meg kellene mutatunk önzetlen viselkedésünket a természet felé is.
Végső megoldásként teljesen át kellene térnünk a fenntartható ökológiai gazdálkodásra.
A FAO a mezőgazdaság és az élelmezésügy felől elemzi a problémát: 2015 és 2030 között 60 százalékkal kellene növelni az élelemtermelést ahhoz, hogy képesek legyünk ellátni az egyre növekvő számú népességet úgy, hogy eközben az éhezést is felszámoljuk.
A folyamat elindult ugyan, de ez egy óriási, gigantikus, szinte lehetetlen vállalkozás, úgy, hogy eközben egyre nő a mezőgazdasági területeket felfaló, hatalmas vízkészleteket felemésztő húsfogyasztás, az állatoknak termeljük a gabona nagy részét, a mezőgazdaság üvegházgáz kibocsátása az eget veri, a termőföldek egyharmada már tönkrement (az erózió meghaladja a talaj megújulási képességeit), a klímaváltozás okozta egyre súlyosbodó aszályok (vagy éppen az özönvízszerű esők következtében elöntött területek) 80 százaléka a mezőgazdaságot sújtja a fejlődő országokban, 1961 óta évente 1 százalékkal növekszik az elsivatagosodott területek kiterjedése, a vizek háromnegyedét kizsákmányoljuk és a megtermelt étel több, mint egyharmadát elpazarolva kidobjuk a kukába.
Már a húsfogyasztás csökkentésével, a növényi étrendre áttéréssel és a pazarlás elkerülésével (élelmiszer, víz, energia, nyersanyag) sokat javítanánk a helyzeten, de a tönkrement földekhez ennél több kell: a műtrágyázáson és szántáson alapuló monokultúrás agrárgazdálkodást teljesen át kellene alakítani, mert a végsőkig, a teljes tönkretételéig kizsákmányolja a termőföldet.
Ahhoz, hogy 2050-ben is globális szinten elegendő mennyiségű és minőségű élelmiszert lehessen termelni, fenntarthatóvá kell átalakítani az agrárgazdaságot.
Ennek része, hogy vissza kell fogni a vöröshús és cukorfogyasztást, a gyümölcsök, zöldségek, hüvelyesek és magvak fogyasztását pedig meg kell duplázni (bár ez valójában naiv elképzelés, mert az egyéni nézőpontok, szokások, illetve az élelmiszerekhez való egyenlőtlen hozzáférés miatt nem fog az egész világ alkalmazkodni az ideális étrendhez).
Az élelmiszer-biztonság fenntartásához fenntartható élelmiszerekre van szükség, ennek azonban négy pillére, négy feltétele van:
A szántás megszünteti a szerves takarófelületet, vagyis a talaj felszínén elterülő elsárguló füvet és lágyszárú növényeket, emellett kiszárítja és védtelenné teszi a szél- víz- és más eróziókkal szemben).
A föld forgatása a talaj humusztartalmának lebomlásával szén-dioxidot juttat a légkörbe (amihez még hozzáadódik a munkagépek kibocsátása is) és ez a föld kimerülését okozza.
A talajt felszántása helyett védeni kellene szervesanyag-tartalmának szinten tartásával és állandó fedésével [10].
A termőföldet mélyebben gyökerekkel behálózó, felszínét pedig élő növényekkel, szármaradványokkal állandóan takaró talajmegújító, szántás nélküli mezőgazdasággal biztosítható annak szervesanyag-tartalma, ami által gazdaságosabb és talajkimerülést elkerülhető földművelési formára lehet váltani.
A gazdaságok mellett a háztartások is sokat tehetnek a talaj minőségének javításáért:
A komposztálás [20] egy újrahasznosítási folyamat, amely a lehető legjobb és legtermészetesebb módja a háztartásban keletkező szerves hulladék felhasználásának.
A folyamat során során a lebomló szerves anyagok oxidálódnak, kolloidokat képeznek, majd ásványi anyagok és humusz keletkezik belőlük.
A termőföld tápanyagokkal való ellátását biztosító komposztálás mellett olyan környezetbarát növénytermesztési módszerek is vannak, amelyek aktívan hozzájárulnak a mezőgazdasági termelés környezeti veszélyeinek csökkentéséhez.
A talajszennyezésnek, ahogy a többi szennyezés fajtának is, számos formája van - ezek a legtöbb esetben könnyen felismerhetők.
Sokkal jobban kellene vigyáznunk rájuk, mert mindegyik alapvető feltétele a földi életnek!